Gyűlölte a budapesti éjszakát.

Lassú, ráérős mozdulatokkal vette fel sötét színű bőrdzsekijét, majd lehajolt, hogy meghúzza és bekösse acélbetétes bakancsának fűzőit. A művelet közben néha merengve a félhomályban dagonyázó, szűk előszoba padlótól plafonig érő tükrébe nézett, s többször is ellenőrizte, hogy a zselé tartja-e még frizurájának taréj-formáját. Amint végzett, a cipős szekrény tetejéről felkapta az egyik kockás sálat, s lazán a nyaka köré tekerte, eltakarva ezzel a mellkasát díszítő tetoválást, amit laza, széles nyakú pólója egyébként látszani engedett. Még vetett egy gyors pillantást hunyorgó tükörképére, felkapta a válltáskáját, s egy sóhaj mulandó társaságában kilépett bérelt lakásának ajtaján, majd bezárta maga mögött. Az utcára lépve hűvös szél csapta arcul, mire ő homlokráncolva összébb húzta a bőrdzsekijét. Ráérős tempóban indult el, miközben a fülébe dugta iPodjának fülhallgatóit, és elindította a zenét.

A Tűzoltó utca meglehetősen kihalt volt, amit a kései időpontra való tekintettel nem igazán nevezhetett senki sem meglepőnek. A járda elszürkült háta éppen olyan koszos volt, mint mindig, a falakat elborító, céltalan feliratok száma nem csökkent, sőt, talán gyarapodott is, s továbbra is akadt minden utcasarkon legalább egy autó, ami azon felül, hogy szabálytalanul parkolt, most betört ablakokkal árválkodott a tulajdonosára várva. Az egyetlen dolog, ami megtörte a fásult állandóságot, a felújított, és a még dohos, omladozó házak rendszertelen váltakozása és a Trafó nevű szórakozóhely - avagy kortárs művészetek háza, ahogy a bejárat feletti felirat hirdette - teraszán minden este kint ülő, vidám társaságok mozgolódása tört meg. Amint a Trafó közelébe ért, alig észrevehetően gyorsított léptein, s zsebre dugta a kezeit. Leszegett fejjel sietett végig az utca hátralevő részén, s egészen addig fel sem pillantott, míg el nem érte a Ferenc körutat.

A zümmögő, üres csend után a körút éles, váratlan zajai és villódzó, tarka fényei megtorpanásra késztették. A dobhártyáját rengető, ütemes dallamokon túl is hallotta az elzakatoló 4-es villamos ódivatú telefon csörgésére emlékeztető csengetését, amit egy, a megállóban ácsorgó, tizenéves forma suhanc a világszerte ismert és elterjedt kézmozdulattal és hangos káromkodással kommentált. A járókelők közül néhányan felkapták a fejüket, ám hamar el is fordultak, s csendben siettek tovább. Senki nem akart esetleges vitába, verekedésbe keveredni ilyen késői órán.

Néhány perc erejéig figyelte az elhaladókat; tekintete megakadt egy fiatal, húsz év körüli, meglehetősen csinos lányon, aki fel s alá járkált a Tűzoltó utca sarkán lévő posta és a villamosmegállóhoz vezető gyalogátkelő között, miközben hevesen gesztikulálva telefonált. Néha megrázta a fejét, s ilyenkor hosszú, göndör, barna fürtjei fellibbentek, rugózva táncra perdültek egymással, s elbűvölően csillogtak az utcai lámpák sápadt, sárgás, beteg fényében. Hosszú percek teltek el, mire a lány befejezte a telefonálást. Ekkor történt, hogy amint hátrapillantott a válla fölött, észrevette, hogy valaki nem messze tőle áll, és figyeli őt. A lány rémülettől elkerekedett szemekkel bámult bele az idegen arcába, majd kapkodva a táskájába süllyesztette a mobilját, s szapora léptekkel átvágott a zebrán, a villamosmegálló felé igyekezve.

A lány váratlan reakciója meglehetősen érzékenyen érintette őt. Mintha az a kellemes melegség, amivel az ismeretlen lány magával ragadó bája eltöltötte, hirtelen durva, kemény jéggé fagyott volna az ereiben. Kellemetlenül hosszúra nyúló, kövér másodpercek gördültek le egy képzeletbeli homokóra karcsú derekán döbbent értetlenségbe dermedve.

Gyűlölte a budapesti éjszakákat.

Gyűlölte, mert a sötétben minden ismeretlen alak gyanús és veszélyes volt. A tisztességes emberek nem közlekedtek, hanem sokkal inkább menekültek az utakon.

Hosszú, ráérős lépteinek tompa zaját teljesen elnyelte az elhaladó autók egyenletes morajlása. Az Üllői úti metrómegállóhoz vezető aluljáró lépcsőjén egy hajléktalan férfi ült, egyik, meg-megremegő kezében táblát, másikban pedig kopott papír-kóláspoharat szorongatott. Az elhaladó járókelők mind vetettek rá egy pillantást, majd haloványan fintorogva elfordultak, mintha valamilyen illetlen dolognak lettek volna szemtanúi. Ő is ránézett, ő is továbbállt. Rosszallotta, hogy senki nem szánja meg a hajléktalant, de annyira azért nem, hogy ez megállásra, cselekvésre késztesse. Megszokta már ezt a rideg nemtörődömséget, s lassanként ő is azonosult vele. Idővel mindenki beáll a sorba, s ezzel egyszerűen nem lehet mit tenni.

Az aluljáró fülledt, benzingőztől és állott testszagtól terhes levegője szinte arcul csapta, mikor a lépcsősor aljához ért. Sosem kedvelte a metróval való utazást -  alattomos dolognak érezte, hogy a föld alatt, szinte kúszva kell haladnia, mint valami közönséges besurranó tolvajnak, de ez volt a leggyorsabb módja annak, hogy eljusson a munkahelyére. Nehézkesen sóhajtott, hangosabbra állította iPodját, s megindult a metrólejáró felé. A piszkos falnak dőlve, a nyilvános telefonfülkék közvetlen társaságában egy fiatal pár csókolózott hevesen - mikor ő elsétált mellettük, riadtan rebbentek szét, s kérdő, vádló tekintetük mindaddig rajta függött, míg őt el nem nyelte a metrólejáró széles, többkapus bejárata. Egy pillantás is elég volt, s tudta, hogy a lány nem lehetett több tizennégy évesnél, hiába öltözött úgy, mintha már huszonnégy lenne.

Gyűlölte a budapesti éjszakát.

Ilyenkor az ember akaratlanul is mocskos, tisztességtelen dolgok szemtanúja volt. Majd' felfordult a gyomra az éj leplezetlen paráznaságától.

A mozgólépcsőknél teljesen szabad volt az átjárás: az ellenőrök szokásos hada most nem strázsált előtte, s így az eszköz valahogy olyan furcsán, szomorúan magányosnak és elhagyatottnak tűnt. Amint a lába alatt tudta a lépcsőt, lapos pillantásokkal nézett végig az ellentétes irányba igyekvő embereken. Az arcukba bámult, s azok visszabámultak rá. Zavaróan intim volt ez az összenézés. Aprót rázott a fején, majd tekintetét bakancsának orrára irányította, s alsó ajkát beharapva elmormogott néhány csendes szitkot. Az az érzés kerítette hatalmába, hogy ismét túl sok mindent mutatott meg magából a külvilágnak; s ehhez egyetlen, figyelmetlen pillantás is elég volt.

A megállóban kifüggesztett digitális óra azt hirdette, hogy a metrószerelvény két percen belül megérkezik. Tőle nem messze, a kosszal borított fal mentén sorakozó székek előtt két részeg férfi ténfergett, és azzal múlatták az idejüket, hogy a közelben álló, vagy elhaladó embereket inzultálták, és felváltva, hangosan énekelték valamelyik futballcsapat indulóját, vagy valami ahhoz hasonlót.

Újabb mély sóhaj szakította fel az ajkait, s összevont szemöldökkel bambult a metrósínek közé. Évtizedes mocsok halmozódott fel az alagútban - az egész megálló szürke, hideg, koszos és lepusztult volt. A valaha fehér falak régi színüket a barna egy visszataszító árnyalatára cserélték, a széles, hideg oszlopok tövében beazonosíthatatlan foltok éktelenkedtek, a járólapok kopottak, öregek voltak az örökös igénybevételtől. Égett műanyag összetéveszthetetlen szaga terjengett az állott levegőben, s a részegek rikoltozását leszámítva minden és mindenki csendes, néma, zárkózott volt. Az egész hely haldoklott - romlott volt és poros, évektől barázdált, elcsúfult arcát a sok emberi mocsok himlőhelyessé tette, s üres lelke révetegen, céltalanul keringett körbe-körbe.

Arcizmai viszolygó fintorba torzultak. Budapest alulról rohadt, pont mint a lakosság, aki az utcának betonját koptatta - kitűnő példa volt erre az a két ittas férfi, aki egyre közelebb merészkedett hozzá. Nem fordult feléjük. A szeme sem rebbent. Amint megérkezett a metró, ő azonnal beszállt, s a kocsi közepén megkapaszkodott. Szinte üres volt az egész metrókocsi; négy tinédzseren és egy huszonéves, fiatal nőn kívül senki más nem tartózkodott ott. Aztán megszólalt az ajtók záródására figyelmeztető, zavaróan gépies férfihang, s mikor ő már azt hitte, megszabadult a két kellemetlenkedő részegtől, azok meglepő gyorsasággal zuhantak be a csukódó ajtók között.

A távolság, ami a két ittas férfi és őközötte volt, zavaróan kevésnek bizonyult, de még kínosabb lett volna arrébb sétálni, így hát inkább csak állt egy helyben, s megpróbált úgy tenni, mintha ott sem lenne. Ahogy kibámult az ablakon, az elmosódó alagút látványa egy hatalmas lefolyócsőre emlékeztette. Mintha valaki megelégelte volna a sok szennyet, amiben már kapálózva fuldoklott a város, s egy durva mozdulattal kihúzva volna a dugót, hogy eltüntesse az összes felesleges koszt, piszkot, szemetet... és ő csak siklott, csúszott lefelé a süllyesztőben, s maga előtt az elrohanó világ homályos képe derengett.

Hangos, éles, rémült sikoltás rántotta vissza a haldokló valóságba. Úgy nézett körül, hogy szinte meg sem mozdította a fejét. Néhány elenyésző pillanatig még könyörgőn tekintett a remény sugárzó arcára, ám hamar megrázta magát, s merev arccal fordult a hang irányába. A két részeg férfi idő közben megpróbálhatott kikezdeni az egyedül utazó nővel, s mivel az vélhetően elutasítóan reagált a nem épp hízelgő közeledésre, az ital hatása alatt álló két férfi most erőszakkal próbálta jobb belátásra bírni a fiatal nőt.

A metró megállt a Kálvin téren, s ő az ajtóhoz lépett. Tudta, hogy segítenie kéne, és minden érzéke tiltakozott, ő mégis elhagyta a szerelvényt. A négy tinédzser rémülten ugrott le a metrókocsiról, s hangosan csattogó léptekkel rohantak a mozgólépcsők felé, attól tartva, hogy a részegek esetleg utánuk eredhetnek. Senki nem szállt be abba a kocsiba, és a nő, vagy a két részeg sem szállt le.

Hátat fordított a metrónak, s összeszorított pillákkal várta, hogy a szerelvény tovább induljon. Az ajtók zajos csapódása, s az elzakatoló jármű durva, fülsértő hangja éles pengeként fúródott a dobhártyájába. Nem hallotta már a zenét. Nem hallotta az emberek döbbent suttogását sem. Lassú, botladozó léptekkel indult el a mozgólépcső felé. Gyűlölte a budapesti éjszaka összes szemérmetlen, erőszakos, durva, fesztelen és öntudatlan mocskát. És gyűlölte az emberek megdöbbentően hideg, metsző beletörődését is.

Idő közben a mozgólépcső tetejéhez ért, s a foghíjas tömeg magával sodorta. Öntudatlanul hánykódott az emberhullámok hátán, tekintete a semmibe meredt, ajka zárt, elméje pedig zavaros volt. Mérhetetlen, fullasztó szégyen nehezedett tonnás súlyával a vállaira. A felismerés, hogy eggyé vált a a rideg, idegen, szenvtelen felfogással, ami a markában tartotta és szorongatta Budapestet, szinte fojtogatta őt.

A Ráday utca hangos, színes, pezsgő forgataga közepette, ahol váratlanul találta magát, rémült és elveszett volt. Szörnyedve nézett körbe, s merő döbbenettel szemlélte azt a végtelen, magával ragadó jókedvet és nyüzsgést, ami elégedett kéjjel terpesztette kövér tagjait a sétálóutca tarka járókövein. A széles, nyugodt, önfeledt mosolyfolyam forrón hömpölygött a házak élettel teli falai közt, lassan csorogva végig minden elhaladó és mulató férfin és nőn, s kábítóan édes, tömény parfümjének illatával mindenkit teljesen és tökéletesen elbódított.

Hányinger fogta el. Sietve, hosszú, szapora léptekkel vágott át a forgalmas sétálóutca jókedvtől besűrűsödött atmoszféráján. Nem nézett se jobbra, se balra, csak összevont szemöldökkel, undorodó fintorral csörtetett a kicsi, kopottas kocsma felé, ahol dolgozott. Már nem érdekelték az emberek. Már nem érdekelte a társadalom egyre bővülő bűnlajstroma. Nem vett tudomást a repkedő viccekről, csattogó kacagásokról sem, amik könnyű szárnyakon lebbentek tova a füle mellett. Gyűlölte a kétszínű, álnok, hazug, erkölcstelen fővárosi éjszakákat. A földi Purgatórium hitvány, romlott melegágya volt, s a benne élők voltak a Bűn arctalan, süket és vak szolgái. Ő is csupán egy volt a sok korcs közül. Egy volt közülük, akit látó szemekkel átkoztak meg.

És ezért gyűlölte ennyire a budapesti éjszakákat. Mert látta minden vétkét, és mégis lehunyt szemmel kellett továbblépnie.