Csillagportól fénylő kalapját emelve köszönne az este,
ám a Nap még utolszor, kétségbeesetten magához szorít.
Tudván, hogy fogát feni ránk a Hold, e sápadt képű beste,
s amint uralma biztos, az emberre nyugtalan álmot borít.
Rideg fényét csak a felhők közé igyekvő füst veri vissza
mi az olcsó, fáradtra szívott cigarettából kígyózik lustán.
Köröttem a világ sebzetten, még az évszázad levét issza
egykor délceg házak, roppant tégla tölgyek állnak sután.
Odvaik számlálatlanok, derekukat egyedül át nem érem,
ha az élet színdarab, itt üvegbe zárt színpad minden ablak.
Mint városi szentjánosbogarak, lámpák pislognak a körtéren,
nékik társaságot gőgős póznák, recsegve kérkedő padok adnak.
Közelükben keményre szikkadt patak több sávos medrében
gép-állatok iszkolnak az éberen figyelő szem elől, morogva.
Robosztus rovar vezeti a sort, sűrűn pöfékel jókedvében,
120 lóerős fecskét üldöz az utánfutós vadmacska, robogva.
Régmúlt híreit hozza a szél, papír-pocok surran a járdán.
Tintás lába közt egy elárvult csikk hajlong csak állhatatosan,
s gyermeki öröm, boldog kacagás száll zörgős zacskók szárnyán.
Budapest, te beton fenyves, rád csodálkozom alázatosan.
